Miss Beasley balszerencséje

12ápr09

Íme, elkészült a második fejezet első egysége. Igen, ezt E/3-ban írom, ugyanis kettős nézőpontú lesz a sztorim. Ami nem a főhőssel történik, azt is megjelenítem, így mindenféléről lehet írogatni. A kommenteknek a továbbiakban is örülök! (Lehet, hogy ez lesz az utolsó fejezet, amit így megosztok a nagyközönséggel a könyv befejezéséig…)

- Mikor halt meg, Desmond?

Andrew J. Gallagher holtteste a szoba közepén feküdt. Végtagjainak pozíciója alapján úgy látszott, épp hóangyalkát készített, amikor brutálisan leszúrták egy tőrrel, ám, mivel ez a lehetőség arra engedett volna következtetni, hogy a híres fotómodell komplett őrült – hiszen ki akar hóangyalt készíteni szőnyegen? –, a Scotland Yard nyomozója, Lillian Beasley végül arra jutott, a gyilkos helyezte ebbe a pózba, miután kioltotta a férfi életét.

- Már vagy öt órája megölték. Szíven szúrták a szerencsétlent. Förtelmes és nem mellesleg nagyon önző alak volt, de ezt azért sosem kívántam neki… – válaszolt Desmond, miközben feltápászkodott a holttest mellől. A nyomozónő lelkesen jegyzetelgetett golyóstollával egy noteszba.

- Na, az már igaz, hogy volt egy bizonyos stílusa. – Lillian körbehordozta tekintetét a szobában, ahol mindenfelé Gallagher fényképeit látta. Voltak ott kifutón készült fotók, de stúdiós sorozatok is a legkülönfélébb ruhákkal. A helyiség rendkívül ízléstelennek hatott, mint ahogy a lakás többi része is: tarka-barka drapériák mindenfelé, furcsa alakú bútorok, műanyag szobanövények… – Tudja, ha jobban belegondolok, nem is néz ki olyan szörnyen itt ez a holttest; pontosan ugyanolyan, mint a szoba.

Desmond csak mordult egyet, s a fejét rázta, miközben összepakolta felszerelését.

- A gúnyolódástól persze még nem lesz egyszerűbb az ügy. – folytatta a nyomozó, fokozódó ingerültséggel – Arra például nem találok magyarázatot, miért nem látszik sehol dulakodás nyoma annak ellenére, hogy szíven szúrták. Sőt, semmilyen nyom nincs. Egyáltalán semmi. Egyszerűen logikátlan és felfoghatatlan az egész…

Erre aztán a halottkém nem reagált egy jó ideig – nem volt túl nagy tehetsége élő emberek megnyugtatásában. Ám, miután már kezdett kínossá válni a csend és az, hogy mindketten a holttestre szegezték tekintetüket, mintha azt várnák, ő majd tesz valamit, megerőltette magát, és továbblendítette a társalgást.

- Mit gondol, sorozatgyilkosról lehet szó?

- Azt hiszem, az a legésszerűbb megoldás. Túl sok részlet egyezik, annyi, ami már nem lehet a véletlen műve. Ráadásként az áldozatok számos dologban különböznek, így még nem látom a közöttük lévő kapcsolatot. – Lillian Beasleynek ágában sem volt megosztani Desmonddal, hogy talált pár nyomot, amik talán elvezetik a gyilkoshoz, egyelőre ugyanis nem volt biztos a megbízhatóságukban. Sőt, egyenesen kételkedett abban, hogy bármire is felhasználhatja majd őket, hiszen vallásos lévén, nem hitt az afféle badarságokban, mint a mágia. Az pedig csak ráadás, hogy ha előáll egy „mágikus” elmélettel, nagy valószínűség szerint senki nem fog neki hinni, legyenek vallásosak vagy sem, s ha nincs elég nagy szerencséje, még be is zárják.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy megtalálja a helyes megoldást. – mondta mosolyogva a jól bevált, sablonos mondatot Desmond, majd felvette táskáját a földről – indulni készült. – Mára itt végeztem, Lily, de ha még szüksége lenne rám, csak hívjon.

- Lillian. És köszönöm. – a nyomozó visszamosolygott, s figyelte, ahogy a halottkém távozik a lakásból, s a helyszínelők bejönnek, hogy megkeressenek minden nyomot, s nem mellesleg elszállítsák a holttestet. – Ki ölt meg téged, Gallagher? – tette fel a költői kérdést Lillian, a halott nyugodt arcát fürkészve.

S noha ő nem tudta, csak a tudatalattija, de meg sem lepődött volna azon, ha a hajdani Andrew J. Gallagher szeme felpattan, szóra nyitja száját, s megmondja a választ a kérdésre. Mert tudta, még ha nem is név szerint, hogy ki oltotta ki az életét! Látta minden egyes mozdulatát egészen addig a pillanatig, amíg el nem ragadta a sötétség ebből a világból.

Furcsamód ismerősnek tűnt neki a gyilkos, bár fogalma sem volt arról, honnan. Megnyerő arcvonásai voltak, s nem látszott többnek harminc évesnél, sőt, még annyinak se. Ha ez még nem lett volna elég, hangja is elég megnyerő volt ahhoz, hogy a gyanútlan áldozatok minden probléma nélkül besétáljanak a csapdájába.

Na, igen. Gallagher, noha eszes volt az életviteléhez képest, egyetlen egy dologra nem emlékezett világosan. A legfontosabb részletre, ami egy szempillantás alatt megmagyarázhatta volna neki, ki is tört az életére; ami megmagyarázhatta volna, hogyan is került az a drágaköves markolatú tőr a mellkasába.

Kategória:Írás   |  Leave a Comment
Címkék:Írás, Könyvek