The Sepa Project Realoaded
>>>>>

Ugye milyen szép? <3 És Taylor Lautner (azaz Jacob) hatalmasat nőtt a Twilight óta…! Egyébként szerintem a plakáton is emberibben néznek ki a szereplők, mint ahogy az Alkonyat esetében. Kristen Stewart például felismerhető ^^ Hát, kíváncsi vagyok, milyen lesz a film… az biztos, hogy a New Moon még a Twilightnál is jobb könyv volt…

- Mikor halt meg, Desmond?

Andrew J. Gallagher holtteste a szoba közepén feküdt. Végtagjainak pozíciója alapján úgy látszott, épp hóangyalkát készített, amikor brutálisan leszúrták egy tőrrel, ám, mivel ez a lehetőség arra engedett volna következtetni, hogy a híres fotómodell komplett őrült – hiszen ki akar hóangyalt készíteni szőnyegen? –, a Scotland Yard nyomozója, Lillian Beasley végül arra jutott, a gyilkos helyezte ebbe a pózba, miután kioltotta a férfi életét.

- Már vagy öt órája megölték. Szíven szúrták a szerencsétlent. Förtelmes és nem mellesleg nagyon önző alak volt, de ezt azért sosem kívántam neki… – válaszolt Desmond, miközben feltápászkodott a holttest mellől. A nyomozónő lelkesen jegyzetelgetett golyóstollával egy noteszba.

- Na, az már igaz, hogy volt egy bizonyos stílusa. – Lillian körbehordozta tekintetét a szobában, ahol mindenfelé Gallagher fényképeit látta. Voltak ott kifutón készült fotók, de stúdiós sorozatok is a legkülönfélébb ruhákkal. A helyiség rendkívül ízléstelennek hatott, mint ahogy a lakás többi része is: tarka-barka drapériák mindenfelé, furcsa alakú bútorok, műanyag szobanövények… – Tudja, ha jobban belegondolok, nem is néz ki olyan szörnyen itt ez a holttest; pontosan ugyanolyan, mint a szoba.

Desmond csak mordult egyet, s a fejét rázta, miközben összepakolta felszerelését.

- A gúnyolódástól persze még nem lesz egyszerűbb az ügy. – folytatta a nyomozó, fokozódó ingerültséggel – Arra például nem találok magyarázatot, miért nem látszik sehol dulakodás nyoma annak ellenére, hogy szíven szúrták. Sőt, semmilyen nyom nincs. Egyáltalán semmi. Egyszerűen logikátlan és felfoghatatlan az egész…

Erre aztán a halottkém nem reagált egy jó ideig – nem volt túl nagy tehetsége élő emberek megnyugtatásában. Ám, miután már kezdett kínossá válni a csend és az, hogy mindketten a holttestre szegezték tekintetüket, mintha azt várnák, ő majd tesz valamit, megerőltette magát, és továbblendítette a társalgást.

- Mit gondol, sorozatgyilkosról lehet szó?

- Azt hiszem, az a legésszerűbb megoldás. Túl sok részlet egyezik, annyi, ami már nem lehet a véletlen műve. Ráadásként az áldozatok számos dologban különböznek, így még nem látom a közöttük lévő kapcsolatot. – Lillian Beasleynek ágában sem volt megosztani Desmonddal, hogy talált pár nyomot, amik talán elvezetik a gyilkoshoz, egyelőre ugyanis nem volt biztos a megbízhatóságukban. Sőt, egyenesen kételkedett abban, hogy bármire is felhasználhatja majd őket, hiszen vallásos lévén, nem hitt az afféle badarságokban, mint a mágia. Az pedig csak ráadás, hogy ha előáll egy „mágikus” elmélettel, nagy valószínűség szerint senki nem fog neki hinni, legyenek vallásosak vagy sem, s ha nincs elég nagy szerencséje, még be is zárják.

- Egészen biztos vagyok benne, hogy megtalálja a helyes megoldást. – mondta mosolyogva a jól bevált, sablonos mondatot Desmond, majd felvette táskáját a földről – indulni készült. – Mára itt végeztem, Lily, de ha még szüksége lenne rám, csak hívjon.

- Lillian. És köszönöm. – a nyomozó visszamosolygott, s figyelte, ahogy a halottkém távozik a lakásból, s a helyszínelők bejönnek, hogy megkeressenek minden nyomot, s nem mellesleg elszállítsák a holttestet. – Ki ölt meg téged, Gallagher? – tette fel a költői kérdést Lillian, a halott nyugodt arcát fürkészve.

S noha ő nem tudta, csak a tudatalattija, de meg sem lepődött volna azon, ha a hajdani Andrew J. Gallagher szeme felpattan, szóra nyitja száját, s megmondja a választ a kérdésre. Mert tudta, még ha nem is név szerint, hogy ki oltotta ki az életét! Látta minden egyes mozdulatát egészen addig a pillanatig, amíg el nem ragadta a sötétség ebből a világból.

Furcsamód ismerősnek tűnt neki a gyilkos, bár fogalma sem volt arról, honnan. Megnyerő arcvonásai voltak, s nem látszott többnek harminc évesnél, sőt, még annyinak se. Ha ez még nem lett volna elég, hangja is elég megnyerő volt ahhoz, hogy a gyanútlan áldozatok minden probléma nélkül besétáljanak a csapdájába.

Na, igen. Gallagher, noha eszes volt az életviteléhez képest, egyetlen egy dologra nem emlékezett világosan. A legfontosabb részletre, ami egy szempillantás alatt megmagyarázhatta volna neki, ki is tört az életére; ami megmagyarázhatta volna, hogyan is került az a drágaköves markolatú tőr a mellkasába.

Fejet hajt és kart emel,
halkan kezdve ős dallamát,
álomhozó bűbájdalát,
csapongó, s erősebb hangja,
ősi völgyben egykor anyja,
Melian mint igézett csendben:
sötét mély és mérhetetlen.
Angband tüze ím, kialudt,
parázsba fújt marék hamut;
tág termeken pokolárnyak
szétfutottak, meddőn vártak,
dermedt minden, szó nem beszél,
orklehellet most csak mi él.
Egy tűz maradt, mely még kitart:
héjtalan szem sötétbe mart;
élő csendbe egy hang mordul:
Morgoth szava hallik mordul.

(Tolkien: Lays of Beleriand, 3977-3993. sor)

Olvasgatom Michael Martnez könyvét (Középfölde életre kel), annak is az utolsó fejezetét, ami a középföldei mágiáról szól. Egyre jobban tetszik Tolkien világa, és egyre sürgetőbbnek érzem, hogy valaki végre lefordítsa a History of Middle-Earth sorozatot magyarra. A fent található vers is a sorozat egyik kötetében jelent meg, a magyar fordítás Martinez már említett könyvéből származik.

Manwéval lakozik Varda, a Csillagok Királynője, aki ismeri Ea minden tartományát. Szépségét az emberek és a tündék szavai nem tudják leírni, mert Ilúvatar fénye ragyog az arcán. Hatalma és öröme a fény. Ea mélyéről sietett Manwe segítségére; mert Melkort már a muzsika előtt ismerte és elutasította, és Melkor gyűlölte őt, s jobban félte, mint bárki mást Eru teremtményei közül. Manwe és Varda ritkán válnak el egymástól, és Valinorban lakoznak. Csarnokaik az örök hó fölött vannak, az Oiolossén, a Föld legmagasabb hegye, a Taniquetil legfölső csúcsán. Ha Manwe föllép a trónjára ott, és Varda az oldalán van, akkor messzebb lát bárki másnál, át ködön és sötétségen, át a tágas tengereken. És ha Manwe mellette van, Varda tisztábban hallja mindenki másnál a távoli hangokat kelettől nyugatig, kiáltsanak bár hegyen, völgyben vagy a mélyből, melyet Melkor alkotott a Földön. A világban lakozó összes nagyon közül a tündék Vardát tisztelik és szeretik a legjobban. Elberethnek nevezik, s az ő nevét kiáltják Középfölde árnyai közül, az ő nevét dalolják, amikor fölkelnek a csillagok.

(Gálvölgyi Judit fordítása)

Most, hogy járok Tolkien-kurzusra, már sokkal jobban megértem és felfogom, miről szól A szilmarilok, illetve alapvetően az egész tolkieni mitológia. Ha valaki A Gyűrűk Urát nem is szeretné elolvasni, mondván hogy túl részletes és lassú (ami szerintem rossz ürügy, mert a leírások is elképesztőek tudnak lenni, csak le kell lassítani nekünk is), annak ajánlom A szilmarilokat, mert ugyan rengetegnél is több név van benne és emiatt néha kusza elsőre, de ki lehet bogozni a szálakat, és ha ehhez valaki veszi a fáradságot, rájöhet, hogy ez a Tolkien nem is írt unalmasan, sőt! Zseni volt, komolyan.

Vera már írt róla, de azért én is megemlíteném, hogy milyen jól szórakoztunk tegnap az egyik óránkon. Hallhattam, ahogy Flóra blogol (nem mindennapos élmény olyan gyors gépelést szemlélni!), illetve megérthettem a rothadó bőrrel bevont monitor mögött rejlő igazságot: az igazából egy egérfülű, kábelhajú lényecske. Hát ha már máshogy nem lehet felhasználni a géptermi alkatrészeket, akkor legalább legyen némi esztétikai értékük ^^ Az alábbi képekhez remélem, nem kell fűznöm semmit.

]]> http://sarpatki89.wordpress.com/2009/04/01/uj-kinezet/feed/ 0 sepa1989 Flóra, blogolás közben Rothadó bőrrel bevont művészi alkotás http://sarpatki89.wordpress.com/2009/04/01/kulonos-rokonsag-2/ http://sarpatki89.wordpress.com/2009/04/01/kulonos-rokonsag-2/#comments Tue, 31 Mar 2009 23:15:13 +0000 sepa1989 http://sarpatki89.wordpress.com/?p=137 ]]> Az alábbiakban olvashatjátok az első fejezet további részét. Igyekeztem egy intelligens változatot feltölteni, ennek ellenére lehetséges, hogy vannak még benne hibák (itt főleg az elírásokra stb. gondolok). Jó olvasást! (:

Lassan közeledtek felénk, Edith magas alakja kecsesen suhant át a szobán, hogy megöleljen. Arcán nem látszott más érzelem a szereteten kívül.

- Tudtam, hogy eljössz. – suttogta a fülembe.

- Meghiszem azt! – súgtam vissza, halkan nevetve.

Charles már nehezebb eset volt. Az ő arcáról soha nem lehetett érzelmeket leolvasni, csak abban az esetben, ha leengedte zord álarcát, ami viszont meglehetősen ritkán történt meg. Nővéremmel ellentétben ő nem akart megölelni, mindössze egy kurta „szevasz, Chris”-szel és egy biccentéssel kellett beérnem. De hát hiába, jelleme mindig is anyánkéra hasonlított.

Ahogy Charles odaállt Edith mellé, meg kellett állapítanom, hogy egyikük sem változott nagyon sokat. Nővérem maradt ugyanolyan karcsú, mint volt, noha már két gyermeknek életet adott. Derékig érő szőke haja egyenesen, hullámok nélkül, szabadon omlott le hátára. Mint mindig. Charles és ő teljes ellentétei voltak egymásnak. Bátyám rövid, örökké rendezetlen fekete hajjal és borotválatlan arccal, s jóval alacsonyabb termettel rendelkezett, mint bármelyikünk. Na, nem volt ő törpe, csak középtermetű. Magasságát ellensúlyozandó, sokkal zömökebb, erősebb volt nálunk. Jellemében anyánkra, testalkatában nyolc éve elhunyt apánkra ütött.

- Köszönöm, hogy eljöttetek, gyermekeim. – szólalt meg kis csend után anyánk. Végre elnyomta a kezében tartott cigarettát, s kihúzta magát ültében. Noha haja kuszább és őszebb volt a szokásosnál, személyéből most mégis valamiféle ősi méltóság áradt, melyet már többször éreztem, de igazán soha nem tudtam megmagyarázni. Talán ezt is örökölte az őseinktől.

- Hosszú ideje nem voltunk egy fedél alatt, túl hosszú ideje. Ám büszkeséggel tölt el, hogy most, a szükség óráján összejöttünk mindahányan, kivétel nélkül. – itt rám pillantott, s szinte éreztem a mentális horkantást, amit felém küldött. Bizonyos tekintetben én voltam számára a család fekete báránya, főleg azok után, hogy két éve úgy döntöttem, nem foglalkozom azzal, a sorsom mit ír elő, s elmentem jogot tanulni. Minden normális családban örömmel töltené el a szülőket, ha a gyermekük így határozna, de nálunk csak harcok tömkelegét váltotta ki. Ez az állapot egészen addig tartott, amíg el nem költöztem északra.

- Térj a lényegre. – szóltam közbe, miután már nem volt több türelmem az égető gyűlölethez, melyet felém sugárzott. Rám kapta újra tekintetét, ezúttal mintha egy kissé rémülten, s a kellemetlen érzés azonnal megszűnt. Visszafogottabban folytatta:

- Amiért ma mind itt vagyunk, arról már bizonyára hallottatok. Az elmúlt két hétben öt rokonunkat ölték meg brutális kegyetlenséggel, veszélybe sodorva ezzel családfánk jövőjét, s évszázados titkunkat.

A jelenet a következőképp festett: mikor anyánk elkezdett beszélni, mindannyian a nappali egy-egy szegletében álltunk vagy ültünk. Charles a kandallónak támaszkodott, Edith a zongorához ült le, Alice egy homokórával játszadozott, amit valamelyik polcról kapott fel, én pedig az ablakon bámultam ki időnként. Anyám szavai után végignéztem testvéreimen, s mindegyikük arcán ugyanazt láttam, kisebb-nagyobb szintbeli eltérésekkel: rettegést. Ahányan csak voltak, elsápadtak, a legjobban Edith, s a legkevésbé Charles. Már-már attól féltem, vizet kell hozatnunk, nővérem nehogy elájuljon. Az ő reakciója teljesen érthető volt: két kisgyerek édesanyjaként értük aggódott a legjobban, s a kép, amit anyánk lefestett, egyáltalán nem ígért túl sok jót.

- A sorozatgyilkos egyelőre még nem okozott katasztrófát, legalábbis nem akkorát, amit ne lehetne kezelni. – anyám folytatta, s közben rá akart gyújtani egy újabb cigarettára, de mikor tekintete találkozott az enyémmel, keze megállt a levegőben, s pár pillanatnyi habozás után visszaejtette ölébe. Aprót biccentettem, amire ő csak türelmetlenül forgatta a szemét, mintha ezt mondta volna: Ugyan, amikor kilépsz innen, úgyis rágyújtok még egyre, minek ez az örökös harc? Még mielőtt azonban szóvá tehettem volna bármit is, tovább mondta. – Van azonban egy kis probléma. Egyvalaki már tudja a titkunkat.

A hatás még rémisztőbb volt, mint korábban. Alice kiejtette a kezéből a homokórát, ami halk csörrenéssel tört össze a puha szőnyegen, Edith rémülten sikkantott egyet, Charles pedig sápadtabb lett, s erősebben markolta a kandalló oldalát.

- De… anyám… hogyhogy én… nem…? – nyökögte Edith.

- Ne feledd, hogy noha már öreg vagyok, és kijöttem a gyakorlatból az utóbbi nyolc évben, de akarva-akaratlanul olyan dolgokat is megtudok, amiket te, fiatal fejjel még nem. – ez volt Lady Elizabeth Fairburn mai „leganyaiabb” mondata. Edith láthatóan megnyugodott tőle, amiért határozottan hálás voltam; előtte ugyanis már készítettem a torkomat, hogy majd, ha szükség lesz vízre, jó nagyot tudjak kiáltani Haroldnak.

- Kicsoda? – kérdezte kurtán és síri hangon Charles. Ő folyton így beszélt. Képtelen voltam leszűrni belőle, mennyire rémisztette meg a hír.

- Egy nyomozónő, valami… Lillian Beasley. – mondta anyám meglehetős megvetéssel. – Fogalmam sincs, mennyit tud, de az biztos, hogy épp eleget ahhoz, hogy árthasson. Ha ugyan meg nem öleti magát korábban, más „jól nevelt” rokonainkkal.

- Tegyük el mi láb alól? – láttam, hogy Charlest kezdi érdekelni a dolog. Ő volt a család igazi fekete báránya: minden foglalkoztatta, ami kapcsolatba került a sötét erőkkel, így egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy egy gyilkosság gondolata nemhogy nem rémiszti meg, de még vonzza is.

- Egyelőre arra még semmi szükség nem lesz, fiam. – mondta intőn édesanyánk. – Előbb csak el kellene őt kapni, és megpróbálni meggyőzni, hogy tegyen lakatot a csinos kis szájára. – a válaszra Charles láthatóan lelombozódott, ami engem határozottan mulattatott; olyannyira, hogy nem tudtam megállni, s elkezdtem halkan kuncogni, két lánytestvéremmel együtt. Csupán anyánk és Charles maradt komoly.

- No és, mi a biztosíték arra, hogy más rokonok nem fogják őt megölni? – kérdeztem, mikor már értelmesen tudtam beszélni.

- Mi sem egyszerűbb, Christopher: követni fogjátok, s ha valaki meg akarja támadni, megvéditek. Ha elterjed a hír, hogy megbízhatunk benne, vagy vajmi keveset tud, már úgysem fogja senki zaklatni. – anyám, csak hogy kikészítsen, rágyújtott egy újabb cigarettára, aminek az lett az eredménye, hogy most én sugároztam felé gyűlöletet, de vagy nem érezte meg, vagy túl jól tűrte.

- Csodás… hazajöttem, hogy kémkedjek egy ostoba nyomozónő után, aki volt olyan balga, hogy családunk ügyeibe ártotta bele magát. – nem állhattam meg, hogy ne tegyek megjegyzést. Csak Alice gyors reakcióinak köszönhettem, hogy a csípős kommentárért nem kaptam legalább egy hatalmas pofont, akkor ugyanis ő úgy határozott, elsétál bátyám és köztem, még mielőtt az előbbi nekem támadhatott volna, s közben csevegő hangon szóval tartotta anyánkat. Edith halvány mosollyal figyelte a jelenetet a zongora mellől.

- Mit kell tudni Lillian Beasleyről?

- Alig múlt huszonöt, nemrég lett a Scotland Yard nyomozója, és rendkívül intelligens. – anyám itt kifújta a füstöt, majd elnyomta a cigarettáját, noha csak félig szívta el. – Egyébként jómódú brit családból származik, és igazán nem kellene, hogy bántódása essék. Épp ezért fogjátok elhozni ide, s ha úgy találjuk, megbízható, a védelmünkbe vesszük, amíg az ügy le nem zárul. – Az utolsó szavakat nekünk, fiúknak címezte olyan hangon, mintha észre sem vette volna a kis közjátékot. Némán bólintottunk, majd ismét Alice szólalt meg.

- Azt hiszem, jobb lesz, ha velük tartok. – szavai komolyan hangzottak, de arcán humor látszott. Tudta, hogy köztünk korántsem volt olyan szörnyű a viszony, mint ahogy az egy külső szemlélő számára tűnhetett, ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ha mi ketten megyünk a nyomozónőre vadászni, akkor abból nem túl sok jó sülhet ki, mert amíg mi veszekszünk, a „túsz” megszökik. Anyánk ránk sandított, majd miután átlátta ő is a helyzetet, bólintással jelezte beleegyezését.

- Menjetek, készüljetek fel, nem lesz egyszerű feladat! – mondta, visszatérve szokásos stílusához, s már nyúlt is egy újabb cigaretta után. S mivel nem volt több hozzáfűznivalónk, mindhárman elhagytuk a szobát. A folyosón Harold várt minket.

- A vacsora tálalva.

- Köszönjük, Harold. – felelte vidoran Alice, s elindult Charlesszal az ebédlő felé.

Én lemaradtam, hogy egy kicsit elmélázzak a hallottakon. Nem minden nap készül az ember elrabolni a Scotland Yard egy emberét, át kell előtte jó alaposan gondolni a dolgokat. Mivel ekkor még nem voltam elég messze a nappalitól, és mivel kifejezetten jó füllel áldott meg a sors, hallhattam az édesanyám és Edith között lezajló párbeszédet. Mindkettejük hangja gondterhelt volt, s rövidesen ki is derült számomra, miért…

- Álmodtam… valami borzasztót… – mondta Edith.

- Ha ugyanazt, amit én, akkor tudom, miről van szó. – anyám hangja halkabb és rekedtebb volt a megszokottnál.

- Nem tehetünk semmit? Hiszen…

- Nem. Jelenleg nem tehetünk semmit, Edith, csupán annyit, hogy bizakodunk. S ha a látomásaink megváltoznak a jövőt illetően, tudni fogjuk, mi a dolgunk.

- De hát… láttam őt meghalni! – ahogy kimondta a szavakat, tudtam, hogy nővérem a sírás határán van.

- Ahogy mondani szokták, a jövő nincs kőbe vésve. – anyám hangja védelmező, már-már anyaian meleg volt. – Tudtuk, hogy bajok közelednek, s azt is tudtuk, hogy lesznek veszteségek. Meglátjuk, mit hoz az elkövetkező néhány hét. Hidd el, találunk megoldást mindenre.

Tovább nem mertem fülelni, mert meghallottam Harold közeledését. Így hát sietősre fogtam lépteimet, és szinte rá se néztem, amikor megszólított.

- Uram, a vacsorája…

- Köszönöm, Harold, később fogom elfogyasztani. – vágtam közbe. – Fel kell elevenítenem pár rég nem használt trükköt.

- Igen, uram. – Harold sarkon fordult, és visszatért a konyhába, én pedig eltűntem egy falikárpit mögött, hogy felkészüljek a vadászatra.

Hétfő este érkezett Charles telefonhívása. Nem volt túl zaklatott, bár ez elvárható lett volna. Bátyám csak annyit mondott, hogy a családnak szüksége van rám. „A titkunk van veszélyben”, így fogalmazott, s én tudtam, hogy most nem lehet ellenvetésem – s így, mivel nem tehettem mást, hazajöttem. Ha nem akartam volna, egy napon belül úgyis otthon találtam volna magam, ahogy anyámat ismertem…

Az út csak néhány óra volt, de mivel későn indultam el, csak este kilenckor érkeztem meg vidéki házunkba. Nem állt túl messze Londontól, így ha bármikor szükségünk volt rá, bemehettünk a városba, annyira azonban nem volt közel, hogy ne tudjunk néhanapján elszigetelt magányban ücsörögni. S ez most pont ilyen időszak volt.

Ahogy beléptem a birtok – merthogy családunk, ha mással nem is nagyon, hát hatalmas ősi birtokkal azért rendelkezett – kovácsoltvas kapuján, s a két szárny összecsukódott mögöttem, körbevett a jól ismert nyugalom. Madarak hangját már nem lehetett hallani, de az éjszakai bogarak ciripelése-éneklése igazán különleges atmoszférát teremtett.

Mintegy három percbe telt, nem sietős léptekkel, mire odaértem a ház lépcsőjéhez. Ősi angol kúria volt, a 18. században építették őseink, s azóta sértetlenül állt Fairburn Court büszkeségeként. A falakat itt-ott benőtte a borostyán és egyéb futónövények, melyek néha zöld, néha minden más árnyalatban játszottak, s az összhatásra még a zöld zsalugáterek is rájátszottak, melyeket csak nagyritkán csuktak össze. A környező erdővel egész varázslatos képet nyújtott az épület, ezt el kellett ismernem. Mint ahogy azt is, hogy hiányzott. Két éve meghoztam életem legnagyobb döntését, melyet nem állt szándékomban megszegni… Ennek ellenére azt gyanítottam, ennek épp most fog eljönni az ideje. Vajmi kevés reménnyel léptem be az ajtón, melyet túl könnyű volt kinyitni; mintha magától mozdult volna.

Harold, a komornyikunk fogadott. Olyan volt ő, mint bármely más komornyik: mindenről tudott és semmiről. Végtelenül lojálisan szolgálta családunkat immár ötven éve, s azóta egyetlen titkunkat sem adta tovább. Pedig volt bőven, ezt elmondhatom.

- Jó estét, uram. Igazán örülök, hogy újra látom. Hogy utazott? – kérdezte szokásos, rendkívül udvarias stílusában.

- Köszönöm, Harold, én is örülök, hogy ismét találkozunk. – közben levettem kabátomat, és a csomagjaimmal együtt odaadtam neki. Már majdnem hetven éves volt, de még mindig elbírt bármit, neki egy bőrönd sem lehetett elég nehéz. – Az út remek volt, csak hosszú. Mindazonáltal csodás egy kicsit kimozdulni északról.

- Azt bizony megértem, uram. Édesanyja a nappaliban várja Önt. Egy kicsit frusztrált, legyen vele türelmes.

- Kicsit frusztrált?

- Mondjuk úgy, hogy ha nem lenne tele büszkeséggel, Lady Elizabeth már a haját tépné és eszeveszetten ordibálna.

- Á, értem. Köszönöm, Harold.

Nem tudtam nem elmosolyodni azon, ahogy ecsetelte édesanyám elméjének állapotát. Meglepően találó és őszinte válaszokat kaphattunk tőle, ugyanis tudta, hogy biztos helye van nálunk – amíg meg nem hal, addig családunknál fog szolgálni, akármit is mondjon. Ezt, szerencsére, ő úgy használta ki, hogy mindig az igazat válaszolta, bármit is akartunk tudni.

Harold iránymutatását követve elindultam a nappali felé (ő eltűnt egy rejtekajtón át), közben megbámultam a már jól ismert festményeket, s mielőtt még beléptem volna a helyiségbe, egy ajtó melletti, tükröződő felületben megszemléltem külsőmet – sötétbarna hajam az utazás alatti alvástól és a kinti szélben való háromperces séta miatt csapzottan meredezett mindenfelé, nyakkendőm kicsit félrecsúszott, kockás ingem pedig enyhén szólva gyűrött volt. Jobban hasonlítottam egy groteszk kis Harry Potterre, mint „a Fairburn család leendő örökösére”, ahogy anyám szokta mondani. Egyetlen mozdulattal megigazítottam nyakkendőmet, s csapzottan-gyűrötten beléptem a nappali ajtaján.

Mindenre számítottam, csak éppen arra nem, hogy fulladozni kezdek, ráadásul két dologtól is. Az egyik egy nagyobb darab női test volt, ami elfogott előlem minden levegőt, ahogy két karja magához szorított, a másik pedig nemes egyszerűséggel a helyiségben lebegő átható cigarettafüst volt, ami a tüdőmet bénította le.

- Alice… Alice… engedj el… Alice. – hörögtem ikerhúgom szorítása alatt. Nem is igazán volt a húgom, mert arra már senki nem emlékezett, kettőnk közül melyikünk született elsőnek, de mi mindig így kezeltük egymást. Valószínű, hogy állandóan vidám jelleme miatt lett ő a húg, és állandó pesszimizmusom miatt én a báty, már nem emlékszem pontosan.

- Annyira – örülök – hogy – végre – hazajöttél – Christopher! – minden egyes szóval nyomott egy-egy puszit a fejem különböző részeire (közben tenyerével tartotta a fejemet, hogy el ne rántsam), azután eleresztett, s én végre kaptam rendesen levegőt. Amint kitisztult a látásom is, már amennyire az áthatolhatatlan füst engedte, melynek forrását még mindig nem sikerült kiderítenem, végignéztem magas és a legkevésbé sem karcsú termetén, s ennyit nyögtem ki:

- Meghíztál. – a válasz erre egy rendkívül gonosz szemvillanás volt, ám még mielőtt jöhetett volna a csípős szóbeli reakció, egy női hang hangzott fel, nem messze tőlünk, a füst közepéből.

- Te pedig úgy nézel ki, mint valami ágrólszakadt koldus, egyáltalán nem úgy, mint a Fairburn család leendő örököse!

- Szervusz, anyám. – köszöntem tettetett örömmel; utáltam, ha kritizált. Az örökös az örökös, bárhogy is néz ki, akár akarja, akár nem. Igaz? Igaz. – Tudod, egy nap alatt nehéz tüdőrákban meghalni, szóval hiába igyekszel, maximum megfulladsz ettől a sok füsttől, és magaddal rántod az örökösödet is.

- Harold! – harsant a kiáltás, s az egyik hátsó ajtón már be is slisszolt a komornyik, és kérdés vagy bármiféle megrovó reakció nélkül az ablakhoz lépdelt, és engedett be éjszakai bogárzenét, s egy kis friss esti levegőt. Majd ugyanolyan csendesen távozott, az ablakot nyitva hagyva. A füst jó része hamar eltűnt a szobából, s édesanyám magas, vékony alakja láthatóvá vált az egyik kanapén. Még kicsit sejtelmes volt, de legalább már nem csak a hangját lehetett hallani.

Rosszabbul nézett ki, mint valaha – arcán a gondterheltség ráncai jelentek meg, haja pedig őszebbnek tűnt. Tekintete enyhén üvegesen meredt ránk. Haroldnak igaza volt: ha nem lett volna tele büszkeséggel, már a haját tépte volna, egy kis ordibálással egybekötve. Sosem láttam még őt így, életem huszonkét éve alatt.

- Mióta tart ez az állapot? – kérdeztem kevésbé szarkasztikusan.

- Már legalább egy hete… – válaszolta Alice. – Akkor kezdődtek ugyanis a…

- Állj! Erről még ne beszélj, lányom, majd ha a többiek is megérkeznek. – szólt közbe anyám. – Charles és Edith már úton vannak, rövidesen… – ekkor kinyílt a nappali ajtaja, s beléptek rajta imént említett testvéreim.